"Egy kopott szobában ülök az ágyon,A tükörbe nézek, de nem magamat látom.Széttörött a tükör, és én is széttörtem,Elszívom magamtól a saját életem...."Manapság már a csapból is az folyik, hogy "Igenis, ne add fel az álmaidat, és légy önmagad!! Ne érdekeljen, hogy hányan nevetnek ki, hisz az álmaidért harcolsz!" Végül is, ezzel valamilyen szinten én is egyetértek. De azért ez nem olyan egyszerű, mint ahogy a legtöbb tinifilm mutatja..Sokan összetörnek ennek a súlya alatt...És én is majdnem köztük voltam...Íme az árnyoldal: Nagyon sok ember számára, sőt, talán mindenki számára fontos valamilyen szinten az, hogy megossza gondolatait a világgal...Önkifejezés...Ez az egy fogalom megtalálható az élet valamennyi területén. Az irodalomban, a zenében, táncban, az öltözködésben, a beszélgetésekben...Hisz azt szeretnénk, ha minél többen megismernének, és szeretnének...Még ha nem is mondja ki nagyon sok mindenki, mindennek, ami él és mozog, az a legnagyobb vágya, hogy szeressék....Nekem is, és neked is, aki most épp ezeket a sorokat olvasod...Én kiskoromtól fogva ragaszkodtam a művészetekhez. De így visszagondolva, nem biztos, hogy a művészet feltétlen imádata vezérelt, amit a családom generációk óta a magáénak tud...Hanem az, hogy mindig is kinéztek illetve kinéznek maguk közül az emberek, ezt nevezhetjük társadalmi kitaszítottságnak is , ha úgy tetszik...És a lelkem mélyén mindig azon voltam, hogy meglássák, és megértsék, miért vagyok az, aki vagyok. Annyi mindent próbáltam, írtam verset, novellát, énekeltem, gitároztam, táncoltam, rajzoltam, zongoráztam, és...........semmi eredménye nem lett...Egy idő után be kellett látnom, hogy semmi értelme...most már csak magamnak csinálom ..A lelkem így lesz teljes...Úgy gondolom, hogy nem az a a legfontosabb, hogy hányan szeretnek...hanem hogy még ha kevesen is állnak hozzám igazán közel, az nem csak felszínes, ideiglenes szeretet...Az, ha valakinek az az egyik fő célja, hogy a társadalom elfogadja, az nem egészséges....sőt, szinte veszélyes...persze, nem fizikai értelemben gondolom...persze, lehet, hogy valakinek végül teljesen pozitívan sül el az egész, de az esetlegesen bekövetkezhető folyamatos, reménytelen próbálkozás lelket szaggató és kiábrándító....Persze...én sem adtam még fel teljesen, hiszen ezt a blogot sem magamnak írom...azt megtehetném egy füzetbe is...De már korántsem várok olyan nagy eredményeket ettől az egésztől, mint amiről kiskoromban ábrándoztam egy Disney film után...De ahhoz, hogy mindenki elfogadjon, elsősorban magát kell elfogadni az embernek...Különben a reménnyel teli, naiv várakozás előbb vagy utóbb megmártja bennünk a pengéjét....Touché....
Translate
2015. október 24., szombat
Az önkifejezés, mint az önbizalom legpusztítóbb fegyvere....
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése